Miért vágyunk mindig vissza az eredendőhöz? Milyen ősi szálakkal vagyunk felnőttként is összekötve valamiféle "ősanyával"?
Miért tudjuk elnézni órákig a kibújó kis leveleket, örülni minden egyes új rezdülésének, bimbózásnak?
Gyerekként gyűjtöttem a különleges fadarabokat, mindig megfigyeltem az erezetét, odavoltam egy-egy különleges gyökérért!! De ezzel nem csak én vagyok így: gyerkőceim zsebeiből útközben az enyémbe vándorló kincsek egészen egyediek:
Ismeretlen termések, faágak tömkelege, poros (felnőtt szemmel koszos! ) kövek. Mi benne a szép?
Próbáltad már gyerekszemmel nézni a világot?
Hajolj közel, figyeld meg minden kis csillogását és egy másik világba jutsz el. Sokszor elfelejtjük: a kavics koszos marad, a csillogása nem bújik elő.
A másik amiért mindig is rajongtam, a gyönyörű, ragyogó színek: amióta kitavaszodott, biciklivel megyünk oviba, iskolába. Nem tudom megállni, hogy ne lessek be a kertekbe, minden egyes virágot megcsodálva.
Azt hiszem ezért lehet, hogy rajongója lettem a fajátékoknak: mert benne bujkál a lelke a természetnek, a keze munkája a jó készítőnek, és a színek ragyogása!
